Romániai Magyar Könyvkiadás 1944-1949

összeállította: Tóth Kálmán és Gábor Dénes

 

Tóth Kálmán romániai magyar könyvészete

1926 őszén szerény kis hetvenegy oldalas füzet hagyta el a kolozsvári Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet munkatermeit: György Lajos bibliográfiája, melyben az erdélyi tudományosság fáradhatatlan munkása hat évre visszatekintve lajstromozta az 1919-1924 között megjelent romániai magyar nyelvű kiadványokat. Szükséges volt ez a számbavétel, és a kísérlet időtállónak bizonyult,mert a következő esztendőkben, egészen a második világháború kitöréséig, évről évre megjelent Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája. (1)

A második füzetet - mely az 1925-ös év könyvtermését tartalmazza - még György Lajos állította össze 1927-ben, de már az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatának 7. számaként, majd 1926-tól 1932-ig Ferenczi Miklós összesítette évenként, az ő váratlan halála után pedig, 1933-tól Valentiny Antal (2), a  kiváló bibliográfus jegyzi, 1935-től tágabb értelműre  pontosított címmel: Románia magyar irodalmának bibliográfiája. A háború alatt a nagyenyedi Vita Zsigmond gyűjtéséből először összevontan jelent meg 1940-1941 bibliográfiája, Dél-Erdélyre korlátozva, az Erdélyi Múzeum 1943. évi 3. füzetében, majd az 1944-es évfolyam 1-2. füzetében látott napvilágot 1942 bibliográfiája is. (Folytatására közel egy fél évszázad múlva került sor: az  1943-44-es évek dél-erdélyi könyvkiadását Györffi Dénes, a nagyenyedi Bethlen-könyvtár könyvtárosa vette számba a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1989. évi 1. füzetében. Erre vonatkozó - eddig fel nem használt - gyűjtés, tudomásunk szerint, van Monoki István hagyatékában is.)

A háború utáni évek romániai magyar könyvtermésének számbavételével mindmáig adósak voltunk. Persze az igazsághoz tartozik annak a ténynek leszögezése is, hogy nem csupán - vagy legalábbis nem elsősorban - a könyvtári szakemberek érdektelensége miatt gyűlt össze, hanem a kiadási körülmények egyre kedvezőtlenebbé alakulása folytán.

Az viszont tény, hogy az idő múlásával mind nehezebbé válik feltárni az első éveket. A tudomány és a kultúra munkásai, történészek, irodalmárok, a tudomány- és kultúrtörténet, a társadalomtudományok művelői azonban nem nélkülözhetik ezt a segédeszközt. Tisztában volt ezzel Tóth Kálmán is, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár 1962-ben tragikus hirtelenséggel, ereje és alkotóképessége teljében, 52 éves korában elhunyt aligazgatója, aki sokirányú hivatalos elfoglaltsága mellett és ellenére is időt tudott szakítani arra, hogy önzetlen lelkesedéssel, elismerést nem remélve és nem is várva, hangyaszorgalommal gyűjtögesse hulladékpapírból vágott cédulákra a megjelent kiadványok könyvészeti adatait. A hulladékpapír felhasználása az ő esetében nemcsak a szükség-idők szorításából következett, hanem puritán jellemének is tükröződése volt. Egyrészt ez a körülmény, másrészt végletekig elmenő lelkiismeretessége és a túl korán jött halál egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy munkája torzó maradt. Cédulái azonban - melyek között sok volt a más kézírású is, pl. a Faragó Józsefé, Jordáky Lajosé, Váczy Leonáé, Judik Máriáé, az Egyetemi Könyvtár más tisztviselőié - nem semmisültek meg, hanem az egykori pályatárs és testi-lelki jóbarát, Jakó Zsigmond történészprofesszor ügyszeretetéből eljutottak e sorok aláírójához. Így vált lehetővé a rendkívül értékes hagyaték kiegészítése és egybevetése a kolozsvári közkönyvtárak katalógusaival, valamint az Egyetemi Könyvtár más, szekunder forrásaival, sőt egyes magángyűjteményekkel is, kiváltképpen  Jordáky Lajos 1945/46-os cédulaanyagával és feljegyzéseivel, akinek szíves támogatását post mortem is hálásan nyugtázzuk.

Itt érezzük szükségesnek és illendőnek, hogy Tóth Kálmán könyvtárszervezői, bibliológusi, nyomdászattörténészi és bibliográfusi arcélét felvázoljuk.

A Barcaság fővárosának számító, jellegzetesen háromnyelvű városban, Brassóban született 1910. július 8-án. Mindvégig hű is maradt szülővárosa szelleméhez. Nemcsak abban volt tipikus brassói, hogy azonos szinten beszélt, olvasott és írt németül és románul is, de a három nép kultúrájának jó ismerője, egyszersmind nacionalizmusoktól függetlenedni tudó fejlesztője is volt.

1928-ban érettségizett a brassói Felső Kereskedelmi Iskolában, 1928-33 között pedig a kolozsvári Kereskedelmi Akadémián szerzett kémia-fizika szakos kereskedelmi tanári képesítést. 1933-ban Csehszlovákiába utazott továbbképzésre, hogy Brnóban (Brünn), az ottani német műegyetem ipari-kémia karán tökéletesítse vegyészeti ismereteit. Bár szaktanulmányai is eredményesek voltak, hiszen ezekkel vetette meg későbbi (1948) közgazdasági doktorátusának alapjait, témánk szempontjából fontosabb annak hangsúlyozása, hogy itt mélyül el régi vonzalma a könyv- és könyvtártörténet problematikája iránt s választja élethivatásnak a tudományos dokumentáció és a könyvtárügy modernizálásának szolgálatát. Már ennek a kialakult  hivatástudatnak a jegyében tanulmányozza Morvaország legjelentősebb városa, Brno (Brünn) és más csehországi központok tudományos és közkönyvtárainak működési struktúráját, utána Bécsbe utazik, hogy a hajdani császárváros világhírű gyűjteményeiben gazdagítsa könyvtárosi szakismereteit. Erdélybe hazatérve, 1934-ben Kolozsváron alapképesítése révén a gazdasági életben kellett volna jobb megélhetést biztosító állást vállalnia, az akkori általános válság viszonyai között azonban ez szinte lehetetlen volt. Viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy szellemi habitusához, tudományos ambícióihoz sokkal közelebb állott a könyvekkel, a könyvtári gondokkal való foglalkozás, ezért elfogadta az Unitárius Kollégium által felkínált - bizony, szinte semmilyen jövedelmet nem biztosító - könyvtárosi volontőrködést az idős Márkos Albert tanár úr mellett. A következő években (tulajdonképpen katonai szolgálata alatt) újra alkalma nyílik Németországba is kijutni. Ezúttal Lipcse, München, Erlangen  legjobban működő könyvtárainak belső életét tanulmányozza, betekintést nyer a modern dokumentációs szolgálat megszervezésének mintegy a kulisszatitkaiba, mindig arra összpontosítva persze, hogy mit lehet majd ezekből idehaza is gyümölcsöztetni, átültetni a gyakorlatba. Közben kedvenc kutatási területéhez sem válik hűtlenné: elmélyülten foglalkozik a nyomdászattörténet németországi gyökereivel, az ősnyomtatványok problematikájával. Ekkor szerzett ismereteinek késői kivetülése - természetesen alapos "rádolgozással" - az a két magvas nyomdászattörténeti tanulmány, melyet (1.) a Kelemen Lajos Emlékkönyvben közölt 1957-ben (Könyvnyomtató Makai Nyireö Deák), valamint (2.) A kolozsvári Heltai nyomda válságos helyzete a XVII. század elején (Könyvtárosok Tájékoztatója 1958/1). Szintén külföldi tanulmányútjaihoz - elsősorban a budapesti közművelődési könyvtárak működésének elmélyült tanulmányozásához - kötődik a könyvtári szolgáltatások szak- és okszerű megszervezésének fontosságáról szerzett tapasztalatok átfogó rendszerbe foglalása. Mintha csak ráérezne arra, hogy néhány év múlva (1941-től) a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársaként - 1949-től aligazgatóként - jó két évtizedig (1962. augusztus 30-án bekövetkezett haláláig) ez a munkaterület fogja energiáinak legnagyobb részét lekötni. Itt elsősorban a könyvtárnak mint az egyetemi oktatás és a tudományos kutatómunka járulékos intézményének a szerepéről van szó, de éppen a magyar fővárosban szerzett tapasztalatait, a munkás-könyvtárak működési viszonyainak megismeréséből levont következtetéseket később kitűnően kamatoztatja az általános könyvkultúra emeléséért folytatott tevékenységében is. Noha a háború vége felé (1943) az általános mozgósítás őt is kisodorta a harctérre, hadifogságba került, ahonnan csak 1946-ban tért vissza munkahelyére, de akkor annál nagyobb lendülettel vetette bele magát az újjáépítés munkálataiba, fáradságot nem ismerve segítette egyrészt a háborús károk megszüntetését az egyetemi könyvtári hálózatban, másrészt a szakszervezeti könyvtárak szervezését, előadások tartásával a kolozsvári üzemek könyvtárai számára minél képzettebb szakemberek biztosítását. És mindezek mellett a példaképének tekintett Kelemen Lajos-i önzetlen segítőkészség szellemében sietett elhárítani minden akadályt a legkülönbözőbb tudományszakok kutatóinak feltáró útjából, a fennmaradó kevés - főleg pihenéstől vagy éppen a családtól elvont - időben a jelen bibliográfia mind teljesebbé tételén fáradozott.

Tudatában vagyunk annak, hogy - noha Tóth Kálmán hagyatéka a kiegészítésekkel jócskán kétszeresére duzzadt - még mindig lehetnek lappangó, le nem írt kiadványok, főleg a vidéki nyomdákból kikerült könyvek és brosúrák, röplapszerű alkalmi sajtótermékek között. Éppen ezért hangsúlyoznunk kell, hogy köszönettel veszünk minden jószándékú segítőkészséget. Ha tehát az olvasó birtokában akár egyetlen olyan kiadvány található, amely ebből a bibliográfiából kimaradt, kérjük, szíveskedjék az adatokat eljuttatni a szerkesztőség címére, hogy pótlólag kiegészíthessük bibliográfiánkat.

A fentiek előrebocsátásával megkezdjük a könyvészeti anyag közlését.

 

Gábor Dénes

1 Az "irodalom" szót mindvégig tágabb értelmében használták és minden önálló kiadványként meg­je­le­nő nyomdai termékre vonatkoztatták.

2 Valentiny Antal másik jelentős bibliográfiai kötete, az Emil Racoviţă szaktudósi irányításával létre­ho­zott Catalogul revistelor ştiinţifice şi medicale din Cluj (1926), mindmáig naponta használt kézikönyve a ku­ta­tóknak. A mindennapi szóhasználatban egyszerűen "A RACOVIŢĂ-VALENTINY".

 

Tóth Kálmán bibliológiai, bibliográfiai és nyomdászattörténeti írásainak könyvészete:

 

1. Könyvnyomtató Makai Nyireö János Deák. Emlékkönyv Kelemen Lajos 80-ik évf.-ra. Buk. 1957. p. 587-606.

2. Magyar Könyvszemle [Nr. 1/1957]. Korunk 1957/7. p. 954-56.

3. Kolibri és liliputi könyvek a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban. Korunk 1957/4 p. 461-64.

4. Új román nemzeti bibliográfia. Korunk 1957/12. p. 1752-53.

5. A kolozsvári Heltai nyomda válságos helyzete a XVII. sz. elején. Könyvtárosok Tájékoztatója 1958/1. p. 25-27.

6. A főiskolai könyvtárosok tanácskozása óta. Könyvtárosok Tájékoztatója 1961/1. p. 29-31.

7. Szabadpolc bevezetése a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban. Könyvtárosok Tájékoztatója 1961/2. p. 40-42.