Romániai
Magyar Könyvkiadás 1944-1949
összeállította: Tóth Kálmán és Gábor Dénes
Tóth Kálmán romániai magyar könyvészete
1926 őszén szerény kis hetvenegy oldalas füzet hagyta el a kolozsvári
Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet munkatermeit: György Lajos bibliográfiája,
melyben az erdélyi tudományosság fáradhatatlan munkása hat évre visszatekintve
lajstromozta az 1919-1924 között megjelent romániai magyar nyelvű kiadványokat.
Szükséges volt ez a számbavétel, és a kísérlet időtállónak bizonyult,mert
a következő esztendőkben, egészen a második világháború kitöréséig,
évről évre megjelent Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája. (1)
A második füzetet - mely az 1925-ös év könyvtermését tartalmazza - még György
Lajos állította össze 1927-ben, de már az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatának
7. számaként, majd 1926-tól 1932-ig Ferenczi Miklós összesítette évenként,
az ő váratlan halála után pedig, 1933-tól Valentiny Antal (2),
a kiváló bibliográfus jegyzi, 1935-től tágabb értelműre pontosított
címmel: Románia magyar irodalmának bibliográfiája. A háború alatt a nagyenyedi
Vita Zsigmond gyűjtéséből először összevontan jelent meg 1940-1941
bibliográfiája, Dél-Erdélyre korlátozva, az Erdélyi Múzeum 1943. évi 3. füzetében,
majd az 1944-es évfolyam 1-2. füzetében látott napvilágot 1942 bibliográfiája
is. (Folytatására közel egy fél évszázad múlva került sor: az 1943-44-es
évek dél-erdélyi könyvkiadását Györffi Dénes, a nagyenyedi Bethlen-könyvtár
könyvtárosa vette számba a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1989. évi
1. füzetében. Erre vonatkozó - eddig fel nem használt - gyűjtés, tudomásunk
szerint, van Monoki István hagyatékában is.)
A háború utáni évek romániai magyar könyvtermésének számbavételével mindmáig
adósak voltunk. Persze az igazsághoz tartozik annak a ténynek leszögezése
is, hogy nem csupán - vagy legalábbis nem elsősorban - a könyvtári szakemberek
érdektelensége miatt gyűlt össze, hanem a kiadási körülmények egyre kedvezőtlenebbé
alakulása folytán.
Az
viszont tény, hogy az idő múlásával mind nehezebbé válik feltárni az első
éveket. A tudomány és a kultúra munkásai, történészek, irodalmárok, a tudomány-
és kultúrtörténet, a társadalomtudományok művelői azonban nem
nélkülözhetik ezt a segédeszközt. Tisztában volt ezzel Tóth Kálmán is, a
Kolozsvári Egyetemi Könyvtár 1962-ben tragikus hirtelenséggel, ereje és alkotóképessége
teljében, 52 éves korában elhunyt aligazgatója, aki sokirányú hivatalos
elfoglaltsága mellett és ellenére is időt tudott szakítani arra, hogy
önzetlen lelkesedéssel, elismerést nem remélve és nem is várva,
hangyaszorgalommal gyűjtögesse hulladékpapírból vágott cédulákra a
megjelent kiadványok könyvészeti adatait. A hulladékpapír felhasználása az ő
esetében nemcsak a szükség-idők szorításából következett, hanem puritán
jellemének is tükröződése volt. Egyrészt ez a körülmény, másrészt
végletekig elmenő lelkiismeretessége és a túl korán jött halál egyaránt
hozzájárultak ahhoz, hogy munkája torzó maradt. Cédulái azonban - melyek között
sok volt a más kézírású is, pl. a Faragó Józsefé, Jordáky Lajosé, Váczy Leonáé,
Judik Máriáé, az Egyetemi Könyvtár más tisztviselőié - nem semmisültek
meg, hanem az egykori pályatárs és testi-lelki jóbarát, Jakó Zsigmond
történészprofesszor ügyszeretetéből eljutottak e sorok aláírójához. Így
vált lehetővé a rendkívül értékes hagyaték kiegészítése és egybevetése a
kolozsvári közkönyvtárak katalógusaival, valamint az Egyetemi Könyvtár más,
szekunder forrásaival, sőt egyes magángyűjteményekkel is,
kiváltképpen Jordáky Lajos 1945/46-os cédulaanyagával és feljegyzéseivel,
akinek szíves támogatását post mortem is hálásan nyugtázzuk.
Itt érezzük szükségesnek és illendőnek, hogy Tóth Kálmán könyvtárszervezői,
bibliológusi, nyomdászattörténészi és bibliográfusi arcélét felvázoljuk.
A Barcaság fővárosának számító, jellegzetesen háromnyelvű városban,
Brassóban született 1910. július 8-án. Mindvégig hű is maradt szülővárosa
szelleméhez. Nemcsak abban volt tipikus brassói, hogy azonos szinten beszélt,
olvasott és írt németül és románul is, de a három nép kultúrájának jó ismerője,
egyszersmind nacionalizmusoktól függetlenedni tudó fejlesztője is volt.
1928-ban érettségizett a brassói Felső Kereskedelmi Iskolában, 1928-33
között pedig a kolozsvári Kereskedelmi Akadémián szerzett kémia-fizika szakos
kereskedelmi tanári képesítést. 1933-ban Csehszlovákiába utazott továbbképzésre,
hogy Brnóban (Brünn), az ottani német műegyetem ipari-kémia karán tökéletesítse
vegyészeti ismereteit. Bár szaktanulmányai is eredményesek voltak, hiszen
ezekkel vetette meg későbbi (1948) közgazdasági doktorátusának alapjait,
témánk szempontjából fontosabb annak hangsúlyozása, hogy itt mélyül el régi
vonzalma a könyv- és könyvtártörténet problematikája iránt s választja élethivatásnak
a tudományos dokumentáció és a könyvtárügy modernizálásának szolgálatát. Már
ennek a kialakult hivatástudatnak a jegyében tanulmányozza Morvaország legjelentősebb
városa, Brno (Brünn) és más csehországi központok tudományos és közkönyvtárainak
működési struktúráját, utána Bécsbe utazik, hogy a hajdani császárváros
világhírű gyűjteményeiben gazdagítsa könyvtárosi szakismereteit.
Erdélybe hazatérve, 1934-ben Kolozsváron alapképesítése révén a gazdasági
életben kellett volna jobb megélhetést biztosító állást vállalnia, az akkori
általános válság viszonyai között azonban ez szinte lehetetlen volt. Viszont
az is az igazsághoz tartozik, hogy szellemi habitusához, tudományos ambícióihoz
sokkal közelebb állott a könyvekkel, a könyvtári gondokkal való foglalkozás,
ezért elfogadta az Unitárius Kollégium által felkínált - bizony, szinte semmilyen
jövedelmet nem biztosító - könyvtárosi volontőrködést az idős Márkos
Albert tanár úr mellett. A következő években (tulajdonképpen katonai
szolgálata alatt) újra alkalma nyílik Németországba is kijutni. Ezúttal Lipcse,
München, Erlangen legjobban működő könyvtárainak belső életét
tanulmányozza, betekintést nyer a modern dokumentációs szolgálat megszervezésének
mintegy a kulisszatitkaiba, mindig arra összpontosítva persze, hogy mit lehet
majd ezekből idehaza is gyümölcsöztetni, átültetni a gyakorlatba. Közben
kedvenc kutatási területéhez sem válik hűtlenné: elmélyülten foglalkozik
a nyomdászattörténet németországi gyökereivel, az ősnyomtatványok problematikájával.
Ekkor szerzett ismereteinek késői kivetülése - természetesen alapos "rádolgozással"
- az a két magvas nyomdászattörténeti tanulmány, melyet (1.) a Kelemen Lajos
Emlékkönyvben közölt 1957-ben (Könyvnyomtató Makai Nyireö Deák), valamint
(2.) A kolozsvári Heltai nyomda válságos helyzete a XVII. század elején (Könyvtárosok
Tájékoztatója 1958/1). Szintén külföldi tanulmányútjaihoz - elsősorban
a budapesti közművelődési könyvtárak működésének elmélyült
tanulmányozásához - kötődik a könyvtári szolgáltatások szak- és okszerű
megszervezésének fontosságáról szerzett tapasztalatok átfogó rendszerbe foglalása.
Mintha csak ráérezne arra, hogy néhány év múlva (1941-től) a Kolozsvári
Egyetemi Könyvtár munkatársaként - 1949-től aligazgatóként - jó két évtizedig
(1962. augusztus 30-án bekövetkezett haláláig) ez a munkaterület fogja energiáinak
legnagyobb részét lekötni. Itt elsősorban a könyvtárnak mint az egyetemi
oktatás és a tudományos kutatómunka járulékos intézményének a szerepéről
van szó, de éppen a magyar fővárosban szerzett tapasztalatait, a munkás-könyvtárak
működési viszonyainak megismeréséből levont következtetéseket később
kitűnően kamatoztatja az általános könyvkultúra emeléséért folytatott
tevékenységében is. Noha a háború vége felé (1943) az általános mozgósítás
őt is kisodorta a harctérre, hadifogságba került, ahonnan csak 1946-ban
tért vissza munkahelyére, de akkor annál nagyobb lendülettel vetette bele
magát az újjáépítés munkálataiba, fáradságot nem ismerve segítette egyrészt
a háborús károk megszüntetését az egyetemi könyvtári hálózatban, másrészt
a szakszervezeti könyvtárak szervezését, előadások tartásával a kolozsvári
üzemek könyvtárai számára minél képzettebb szakemberek biztosítását. És mindezek
mellett a példaképének tekintett Kelemen Lajos-i önzetlen segítőkészség
szellemében sietett elhárítani minden akadályt a legkülönbözőbb tudományszakok
kutatóinak feltáró útjából, a fennmaradó kevés - főleg pihenéstől
vagy éppen a családtól elvont - időben a jelen bibliográfia mind teljesebbé
tételén fáradozott.
Tudatában vagyunk annak, hogy - noha Tóth Kálmán hagyatéka a kiegészítésekkel
jócskán kétszeresére duzzadt - még mindig lehetnek lappangó, le nem írt kiadványok,
főleg a vidéki nyomdákból kikerült könyvek és brosúrák, röplapszerű
alkalmi sajtótermékek között. Éppen ezért hangsúlyoznunk kell, hogy köszönettel
veszünk minden jószándékú segítőkészséget. Ha tehát az olvasó birtokában
akár egyetlen olyan kiadvány található, amely ebből a bibliográfiából
kimaradt, kérjük, szíveskedjék az adatokat eljuttatni a szerkesztőség
címére, hogy pótlólag kiegészíthessük bibliográfiánkat.
A
fentiek előrebocsátásával megkezdjük a könyvészeti anyag közlését.
Gábor Dénes
1 Az "irodalom"
szót mindvégig tágabb értelmében használták és minden önálló kiadványként megjelenő
nyomdai termékre vonatkoztatták.
2 Valentiny Antal másik jelentős bibliográfiai kötete, az Emil
Racoviţă szaktudósi irányításával létrehozott Catalogul revistelor
ştiinţifice şi medicale din Cluj (1926), mindmáig naponta használt
kézikönyve a kutatóknak. A mindennapi szóhasználatban egyszerűen "A
RACOVIŢĂ-VALENTINY".
Tóth
Kálmán bibliológiai, bibliográfiai és nyomdászattörténeti írásainak
könyvészete:
1.
Könyvnyomtató Makai Nyireö János Deák. Emlékkönyv Kelemen Lajos 80-ik évf.-ra.
Buk. 1957. p. 587-606.
2.
Magyar Könyvszemle [Nr. 1/1957]. Korunk 1957/7. p. 954-56.
3.
Kolibri és liliputi könyvek a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban. Korunk 1957/4 p.
461-64.
4.
Új román nemzeti bibliográfia. Korunk 1957/12. p. 1752-53.
5.
A kolozsvári Heltai nyomda válságos helyzete a XVII. sz. elején. Könyvtárosok
Tájékoztatója 1958/1. p. 25-27.
6.
A főiskolai könyvtárosok tanácskozása óta. Könyvtárosok Tájékoztatója
1961/1. p. 29-31.
7.
Szabadpolc bevezetése a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban. Könyvtárosok
Tájékoztatója 1961/2. p. 40-42.